A Ronchetti-győztes csapat egyik legtapasztaltabb játékosa volt Hollós Anna, aki e sikerrel a csúcson tudott visszavonulni, és élete további részét az utánpótlás nevelésnek szentelni.
- Rutinos játékosként, finnországi légióskodás után jöttél Sopronba még 1995-ben. Milyen tapasztalatokkal jöttél vissza Magyarországra, mit adott Neked a légiós élet?
- Éles váltással, egy technikás kosárlabda közegből mentem ki egy skandináv világba, ahol inkább az akarat, a küzdő jelleg dominált. Ezen a téren nekem nagyon sokat adott a kinti légióskodás, sokat fejlődtem a harcosság terén. Ezen kívül alkalmam nyílt egy más ország, kultúra, gondolkodásmód megismerésére, és egy ritka nyelvet, a finnt is elsajátíthattam. Az oktatásba is bekapcsolódtam, mely szintén értékes tapasztalatokkal gazdagított.
- Könnyen ment az átállás?
- Erre azt tudom mondani, hogy a kényszer az nagy úr, és olyan dolgokat is kihoz az emberből, melyek korábban nem voltak jellemzőek rá. Pillanatok alatt kénytelen voltam alkalmazkodni, mely sikerült is.
- Már 95-ben sokat vártak az akkori csapattól, a nagy kiugrás végül a 97/98-as szezonban jött el. A nyári változások után gondoltátok, hogy nemzetközi kupa sikerig is viheti a csapat?
- Egyáltalán nem. Fő célunk a bajnoki cím elhódítása volt. A nemzetközi kupában szerettünk volna minél tovább eljutni,de nem volt konkrét, számszerű cél lefektetve előttünk.
- A csapatban a rutinos játékosok sorát erősítetted. A játék mellett, mi volt tőletek, tőled a fő elvárás?
- Elsősorban a csapat belső egységének ápolása, morális, pszichés nehézségeken az átsegítése.
- Az elődöntőben nagyon nehéz ellenféllel kerültetek szembe. Hogy emlékszel erre a párharcra, ahol a továbbjutáshoz a Te remek játékod is kellett?
- Nekem ez az utolsó szezonom volt, mely során elég sokat szenvedtem, mert nem tudtam már azt a meghatározó szerepet betölteni, mint amit az előző években akár Finnországban, akár a PVSK-ban. A Ramla elleni mérkőzés emlékezetes számomra, talán itt nyújtottam a legjobb teljesítményt az év során. Élveztem a játékot, és remek érzés volt a győzelem mámora.
- Mondhatni, hogy ez volt a szezon egyik legemlékezetesebb meccse számodra, vagy azért a döntő az kivételes esemény?
- A döntő az döntő! Ahhoz fogható nincs más. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, más mint mondjuk amikor az évad során egy-egy szakaszban jó teljesítménnyel hozzásegíted a csapatot a győzelemhez. A döntőben teljesen mindegy, ki, hogy játszik. A lényeg az, hogy a végén abban a csapatban légy, aki ünnepelhet.
- A magabiztos döntőbe jutás után már sokan előre odaadták Nektek a trófeát. Ti is éreztétek, hogy nagyon közel álltok a végső győzelemhez, vagy azért ez nem volt ilyen egyszerű?
- Nagyon nehéz volt. A Sopronban kiharcolt 5 pontos előny csekély esélyt sejtetett. Úgy emlékszem próbáltunk mindenféle külső körülményt, szurkolói jóslatokat kiszűrni, melyek azt sugallták, hogy csak mi nyerhetünk. A visszavágóra sem úgy készültünk, hogy tartsuk az előnyt, hanem úgy, hogy próbáljunk meg idegenben is győzni. Talán a kinti döntő mérkőzés utolsó negyedének vége fele éreztük csak úgy, hogy ez már a kezünkben van, akár ki is kaphatunk pár ponttal. Saeed szájából is csak ekkor hangzott el először, hogy most már próbáljuk tartani a különbséget, biztosra játszunk.
- Miben voltatok jobbak a Provence-nál?
- Ebben a szezonban fantasztikus közönségünk volt, minden mérkőzés előtt már egy-másfél órával fél ház volt, a bemelegítést pedig már tomboló szurkolók előtt végeztük, mely minden hazai meccsünket jellemezte. A győzelmek szépen jöttek is sorban, mely nagyon nagy önbizalmat, magabiztosságot adott nekünk. Ez a döntőben is érződött rajtunk, melyben egyértelműen erősebbek voltunk ellenfelünknél. Sokat jelentett az is, hogy amikor Franciaországban megérkeztünk a csarnokhoz, rengeteg soproni szurkoló várt minket. Nagy erőt adott ez nekünk a mérkőzésre, melyen az utolsó pillanatig küzdöttünk, csúsztunk másztunk minden egyes labdáért. Kellett még a győzelemhez egy Bubu is, akinek ezúttal sem remegett meg a keze a döntő szituációkban.
- Milyen érzés volt hazaérkeztével a város szintén zsúfolt Fő-terén ünnepelni?
- Maga volt a gyönyör! Egy sportoló életében ritka a végső siker, ráadásul mi Európa második számú kosárlabda kupájában értünk fel a csúcsra. Az ünneplés minden pillanatát tudatosan élveztem.
- A szezon végével visszavonultál. Ezt már év elején is tervezted, vagy úgy gondoltad, hogy ez a Ronchetti győzelem szép lezárása lenne a pályafutásodnak?
- Ez egy szerencsés egybeesés volt, mivel 97 nyarán én már úgy kötöttem szerződést a klubbal, hogy a játék mellett elkezdem felépíteni a GYSEV-RINGA utánpótlás bázisát. Két általános iskolára - a Hunyadira és a Fenyő-térire - építve, két csapattal kezdtük a munkát, negyedikes és ötödikes gyerekekkel. Az egyik csoportnak Fábián Ildi, a másiknak én voltam az edzője. Ezen gyerekek egyike volt Honti Kata, akinek három évig lehettem a nevelő edzője.
- Azóta is az utánpótlásunknál folyó munkát vezeted, immáron 11 éve. Mit tűztél ki magad elé a kezdetek során és mi mindent szeretnél még elérni?
- Akkor azt gondoltam, hogy 5 év alatt felépítek egy megfelelő minőségű és mennyiségű, jól működő utánpótlás bázist. A mennyiséget el is értük a terveim szerint, viszont a minőség elérése több időt vett igénybe, mint amire előzetesen számítottam. Három évvel ezelőtt képviseltük magunkat először minden korosztályban az országos döntőkön, illetve egyre több válogatott kerettagot adott a klub, illetve annak keretében működő egyesület, a Soproni Darazsak. Ennek a munkának soha nem lesz vége, mindig lehet jobban, hatékonyabban dolgozni. Bízom benne, hogy a töretlen fejlődés nem áll meg, a jövőben is sok kosarast adunk a magyar kosárlabda sportnak, és még sok örömet okozunk a szeretett sportágunk iránt rajongóknak!