A Ronchetti-kupa győztes csapat egyik meghatározó játékosa volt Fábián Ildikó, aki jelenleg Budapesten él, de ahogy a beszélgetésből is kiderül, nem szakadt el teljesen városunktól és a kosárlabdától.
- Így 10 év távlatából milyen emlékeket ébreszt benned a Ronchetti-kupa győzelem?
- Nagyon jó érzés visszagondolni erre a szép sikerre! Azt hiszem az ilyen pillanatok minden sportoló pályafutásában örök emlékek, így nekem is. Hogy mennyire várt dolog volt? Nehéz ezt így megmondani, ennyi év távlatából. Valahol számítottunk rá.
- Szerepelt akár már év elején a konkrét célkitűzések között is, vagy csak titkon bíztatok benne?
- Ha jól emlékszem a négy közé jutást céloztuk meg alapvetően. Ahogy jöttek sorra a mérkőzések, úgy tűnt egyre reálisabbnak, elérhetőbbnek ez a cél.
- Több új játékos alkotta az együttest, ennek ellenére remekül kezdtétek a szezont. A városi rangadón elért győzelem után a Diósgyőrön szinte átrobogtatok. Meglepett titeket ez a magabiztos kezdés?
- Nem, abszolút nem. Inkább az ellenkezője lett volna számunkra meglepetés.
- Veled az első Ronchetti mérkőzés apropóján beszélgetünk, ahol a cseh Kralupy ellen meg sem álltál 15 pontig. Hogy emlékszel vissza a mérkőzésre?
- Megmondom őszintén, nem nagyon. Kutattam az emlékeim között, de így 10 év elteltével nem igazán emlékszem konkrétan erre a mérkőzésre. Így arra sem, hogy 15 pontot dobtam, de ha Ti ezt feljegyeztétek, akkor biztos így volt.
- Jó fél évvel később viszont már a döntőre készültetek. Mennyi esélyt adtatok magatoknak a Provence ellen?
- Az én fejemben ekkor már nem fordult meg, hogy nem nyerhetünk, de szerintem a többiekében sem. Sok mindenen átmentünk addig, ott voltunk a győzelem kapujában, ahol már csak a végső siker lebegett a szemeink előtt.
- Milyen érzés volt idegen környezetben a magasba emelni a kupát?
- Hihetetlen! Sőt, annál is több. Persze jobb lett volna itthon nyerni, de ott a mérkőzés után és az öltözőben, leírhatatlan öröm lett úrrá rajtunk. Ugyan nem léptem pályára azon a mérkőzésen, de végig üvöltöttem a találkozót. A lefújáskor már szinte önkívületi állapotban voltunk.
- Hogy viselték a franciák a vereséget?
- Valószínűleg csalódottak voltak, de nagyon nem látszott rajtuk. Igaz érthetően nem is velük voltunk elfoglalva a lefújás után. Arra azonban emlékszem, hogy míg mi ünnepeltünk, addig ők szótlanul nyújtottak.
- Sokan gratuláltak?
- Elsősorban a családi körtől, ismerősöktől, volt csapattársaktól érkeztek gratulációk. A legnagyobb gratulációt azonban a szurkolóinktól kaptuk, amikor a Fő-téren ünnepeltek bennünket, miközben az erkélyen álltunk. Felejthetetlen pillanat volt!
- Hogyan alakult az életed amióta elkerültél Sopronból?
- Még a Ronchetti-kupa évében, december 31-én született meg kisfiam. Emlékszem, Hollós Nusi is akkor szült, és a gyerekeinket Ronchetti bébiknek hívták. Férjem soproni, így családi vonalon is megmaradt a kötődés a városhoz.
- Ilyenkor, amikor a városba látogattok, eszedbe jutnak az emlékek?
- Igen, többször előfordult már, hogy rám köszönnek, megismernek az utcán, mely nagyon jóleső érzés. Nagyon szeretem a várost, mindig jó érzés ott lenni. Visszatérve a kosárlabdára, a fiam születése után fél évvel már játszottam a BSE-ben, majd még levezettem Monoron a B csoportban, ahol remek kis társaság jött össze. Majd megszületett a lányom. Most pedig, ahogy a gyerekek nőnek fel, elkezdtem edzősködni. Tehát teljesen soha nem szakadtam el a kosárlabdától.
- A gyerekeid szemében ismert, mekkora siker részese is volt az édesanyjuk?
- Még nem, de nem is akartam ezt még bennük tudatosítani. Láttak már meccseket, tudják, hogy kosárlabdáztam. Majd ha nagyobbak lesznek, eljutnak esetleg később sportolóként olyan szintre, hogy tudják mit jelent egy győzelem, egy kupa megszerzése, akkor már biztosan értékelni tudják, mit is jelent egy Ronchetti-kupa győzelem.
- A régi csapattársak közül van akivel tartod a kapcsolatot?
- Radnóty Kriszta a gyerekeim keresztanyja, így vele folyamatos kapcsolatot ápolunk.
- Köszönöm, hogy szakítottál ránk időt, és sok sikert a jövőre nézve!