Ronchetti-győztes csapatunk fiatal játékosai közé tartozott a maga 19 évével Török Zita, akitől többek közt megtudhattuk, hogy örökre szívébe zárta Sopront.
- 10 év telt el a nagy siker óta. Megkeresésünk előtt eszedbe jutott esetleg, hogy évforduló közeleg?
- Rég volt, így nem igazán, de azért tudtam róla. Még tavasszal Sopronban jártamkor találkoztam Török Zolival, aki említette, hogy ünnepség sorozattal készülnek az évforduló alkalmából.
- Kosaras pályafutásodban hol szerepel ez a siker a rangsorban?
- Mindenféleképpen előkelő helyen! Nehéz pontosan meghatározni, de az első háromba sorolnám. Nagy siker volt ez akkoriban, előttünk csak a BSE hódította el ezt a kupát a magyar csapatok közül. Sok emléket őrzök a kosaras időszakomból, és - ugyan az akkori csapatban a kiegészítő emberek közé tartoztam -, ha egy beszélgetés során a pályafutásom kerül szóba, akkor elsőként, azt hiszem, ezt említem, mint legkiemelkedőbb eredményt.
- Ahogy Te is utaltál rá, igen fiatal voltál még akkoriban. Milyen volt rutinos, befutott sztárokkal együtt edzeni? Segítettek, lehetett tőlük tanulni?
- Van akitől igen, van akitől kevésbé, de szerintem, aki tanulni akar, az megtalálja a módot rá. Mindenképpen megtisztelő volt 19 évesen, hogy válogatott játékosokkal edzhetek, játszhatok együtt.
- Ha jól tudom, Sopron után Amerika felé vetted az irányt. Az egyetemen is aktívan kosaraztál?
- Egy évet még Kecskeméten töltöttem, de utána valóban kimentem tanulni az Államokba. Teljes sportösztöndíjjal vettek fel, de csak egy évig kosárlabdáztam, utána felhagytam a játékkal.
- Nagyon más világ volt az ittenihez képest?
- Azok a sztereotípiák, melyek Amerikáról élnek ezen a téren, szinte mind igazak. A technika, a fineszes megoldások háttérbe szorulnak, és sokkal inkább a fizikai felkészítésre fektetik a hangsúlyt, rendkívül keményen, agresszívan játszanak. A fogam is bánta többek közt egy ilyen alkalommal. Abnormálisan sokat erősítettünk, sőt még szakítottunk is, mint a súlyemelők... Néha úgy éreztem magam, mint egy katonai kiképzésen.
- Ha újra választhatnál, most is kimennél?
- Hát, ez egy nagyon nehéz kérdés. Tudnám előre, hogy mi vár rám, vagy nem...? Összességében végül is mondhatjuk, hogy igen, kimennék. Öt évet töltöttem kinn, amiből azért a mai napig tudok profitálni. Sok negatív élmény is ért. Egy gondolkodó európai embernek egyáltalán nem egyszerű hosszú éveket az Egyesült Államokban töltenie. Mindemellett sokat is adott, különösen a nyelv tekintetében, hiszen mondhatni az ölembe hullt egy angol nyelvtudás. Az egyetemi tanulmányaimból szintén sok mindent hasznosítottam a későbbi évek folyamán, és dolgoztam is, ami megint csak értékes tapasztalatokkal gazdagított.
- Maradt azért kapcsolatod a sportággal, vagy máshogy alakult az életed?
- Amikor abbahagytam, azzal teljesen el is szakadtam a kosárlabdától.
- Azért a főbb történéseit követed, nézel meccseket?
- Nem túl aktívan figyelem, de azért képben vagyok mindennel. Ha a TV-ben éppen kosárlabda megy, azt megnézem, ahogy az interneten és az újságokban is el szoktam olvasni a híreket. Nem sok csapattársam van, aki még aktív, de az ő sikereik mindig megörvendeztetnek, és természetesen a soproni másfél év sem múlt el nyomtalanul, sok kedves emlék köt a városhoz, a klubhoz. Amikor Budapesten játszik a csapat, akkor ha időm engedi, kilátogatok, és természetesen nem árulok el titkot azzal sem, hogy a Sopron-Pécs rangadókon a Sopronnak szurkolok.
- Mivel telik most az életed?
- Ezt nem egyszerű pontosan megfogalmazni, mivel nagyon sok mindenbe belevágtam. Az egyetem utáni évek forgataga még mindig tart.
- Mondhatjuk, hogy még keresed az utad?
- Igen, és szerintem ez életem végéig fog tartani. Jelenleg egy televíziós rendező asszisztenseként dolgozom, illetve mellette angolt oktatok.
- Sok sikert az élet ezen területein is, és várunk téged jövő tavasszal Sopronba.
- Köszönöm!